Beszélgetés Pólik Györggyel

Beszélgetés Pólik Györggyel

Jocha Károly interjúsorozata folytatódik


2018.10.30 20:20

Sorozatunkban minden hónapban meglátogatok egy-egy olyan kitűnő kosárlabdázót, aki a maga idejében a legjobbak közé tartozott, és akinek a neve a fiatalabbak számára nem különösebben ismerős. Ez alkalommal a MAFC korábbi kiválósága, Pólik Görgy fogadott lakásában. A vele folytatott beszélgetés sem tért el a korábbiaktól, hiszen ő is a legelején kezdte az emlékek felidézését.

 - A Szent István Gimnáziumban ismerkedtem meg a kosárlabdázással, de azt a legelső időszakot inkább csak játszadozásnak nevezném – vélekedett a házigazda. – Később eljutottam a középiskolás bajnokságban az iskola válogatottjába is. Az egyik meccsünkön a szép emlékű Velkei Feri bácsi - aki az egyik meccs játékvezetője volt - a lefújás után megkérdezte: lenne-e kedvem egyesületben kosarazni? „Ha úgy gondolja, hogy megérdemlem, akkor én szívesen vállalom ezt a meghívást” – válaszoltam.

 - Hova is invitálta Velkei úr, melyik klubhoz?

 - Ő akkoriban a Vörös Lobogónak – a mai MTK-nak – volt az edzője. A Markó utcában, a Textilipari Technikum tornatermében voltak az edzések. Az első alkalommal az utcáról benéztem az ablakon és az első reakcióm az volt, hogy nekem ide nem szabad lejönnöm, mert ahogy a fiúk ott mozogtak, én oda gyengének ítéltem magamat. Az azóta már elvesztett osztálytársam, Mika László azzal csalogatott, hogy éppen elég csórók vagyunk, itt pedig kapunk egy melegítőt, már az is tiszta haszon lesz. Visszagondolva a kezdetre, ma is úgy gondolom, hogy én a többiekhez képest nagyon kezdőnek számítottam. Ez egyébként 1956 elején történt.

 - Végül belevágott, és utol is érte a többieket.

 - A végeredmény valóban ez lett. A barátom elmaradt, én viszont rengeteg munkával szép lassan felzárkóztam a többiek mellé. Nyáron például a Kistext üdülőjében edzőtáborozhattunk a Balatonnál, ahol amíg a többiek az edzések után fürödni mentek, én tovább gyakoroltam. Sokat köszönhetek a felnőtt csapat tagjának, Tancsa Mihálynak, aki nem hagyott egyedül, és egyéni edzéseket tartott nekem. Ez ment minden nap délután, és az összes játékelemet belém sulykolta. A gyenge kezdést követően négy esztendővel, 1960-ban már olimpiai selejtezőn vehettem részt.

 - Hogyan lépett tovább a Vörös Lobogóból?

 - Ott már a felnőtt csapatba is bekerültem Vadászi Ede idején, s amikor ő átment a MAFC-hoz, engem is magával vitt. Egyébként is a MAFC-ba kellett volna mennem, hiszen műegyetemi hallgatóként csak ott játszhattam volna. Vadászit sokan szidták – én inkább úgy fejezném ki magamat, hogy szakmailag felkészült volt, de nem tudott az emberekkel hangot találni. Jó példa erre, hogy az akkor még NB II-es Soproni MAFC-hoz utaztunk volna szombaton este. Ő már hétközben tudta, hogy a Sopron halasztást kért, nekünk azonban csak a vonat indulása előtt egy perccel szólt, hogy azonnal szálljunk le! Éppen csak leugráltunk, majd közölte: azért nem szólt hétközben, nehogy valami extra bulikat szervezzünk a szabaddá vált szombat estére!

 - 1958-tól másfél évtizeden keresztül, 1973-ig játszott a MAFC-ban...

 - Akkor még teljes volt a fővárosi klubok dominanciája. A Nemzeti Sportcsarnokban a négy legerősebb csapat (Honvéd, MAFC, Ganz-Mávag, Csepel) óriási csatákat vívott egymással, de az ötödik pesti klub, a VTSK is képes volt komoly meglepetésekre. Számomra hatalmas előrelépést jelentett a komoly NB I-es múlttal rendelkező MAFC-ba kerülés, bár az első pillanatban voltak bizonytalankodásaim a társaságot illetően. Azután nagyon kellemes benyomások értek a mérnök urak részéről. Nehéz bárkit is kiemelnem, de ha muszáj, akkor Gabányi Laci, Borbély Pali, Faragó Ottó, Boháty Miki, Bokor Gyuri nevét említeném. Azt is hozzá kell tennem, hogy sajnos fogyunk! Szerencsére Kangyal Öcsi, Korányi Laci, Prieszol Józsi még megvannak!

 - Mikor lett a kezdő ötös tagja?

 - Elég gyorsan, hiszen 1960 tavaszán, Bolognában már az olimpiai selejtezőn is játszhattam. Sárközi Gabi és Glatz Árpi pályázott még hasonlóan fiatalon a legjobbak közé – ők ketten sajnos már nem élnek. Egyébként az olimpiára is eljutottunk, de a négy négyes csoport egyikében a lehető legnehezebb ellenfelekkel kellett mérkőznünk. Az Egyesült Államok és Olaszország ellen nem volt reális esélyünk. Így a bolgárokkal mindegy volt, mit játszunk, bár az olaszoktól csak nagyon „vékonyan” kaptunk ki. Páder János volt az edzőnk, akit nagyon szerettem, s akinek igen sokat köszönhettem. Ami ritkaságszámba ment: nem volt egyetlen hangos szava sem!

 - 1969-ben nyolcvanöt válogatottbeli fellépéssel köszönt el a nemzeti együttestől. A kései utódokat mennyire ismeri?

 - Ami tény: 1999 után majd két évtizedre volt szükség, hogy ismét kijussanak az Európa-bajnokságra. Ivkovicsot nem ismerem, de a fejlődés, a „mocorgás” kétségtelen tény. Az embereket általában az eredményeik minősítik – ezek alapján mondhatom, valamit biztosan jól csinál. A hazai bajnokikba is bele-belenézek, a válogatottat is figyelem középtávolról, de megvallom, leginkább az NBA összecsapásai érdekelnek. Ott pedig kedvenc csapatom is van, a Golden State! A mi időnk embere, Oscar Robertson a mai napig bálványként él a szurkolók emlékezetében.

 - Miért éppen az NBA meccsekre fókuszál elsősorban?

 - Engem nem az érdekel, hogy valaki 210 centi és 120 kiló, s hogy mindenkit eltakarít az útjából. Sokkal inkább az, hogy az ő személyes tudását, rafinériáját mennyire tudja érvényesíteni a másikkal szemben? Ott van például a Curry, aki 190 magas lehet, de hihetetlen labdabiztonsága van. A másik kedvencem a Kevin Durant, de tudnék még néhányat felsorolni...

 - A mostani kedvenceit már „elárulta”, de hallhatnánk a kortársairól is néhány elismerő szót?

 - A Prieszol Józsival, a Kangyal Öcsivel, a Vajdovich Gyurival nagyon szerettem játszani, a válogatottban pedig a Greminger Jancsi volt a kedvencem, mert ő egy nyerő típus volt! Ő volt az edző a pályán, amit a Páder mondott, azt ő végrehajttatta. Aki pedig emberileg és szakmailag is feltette a mércét, az a Simi bácsi, Simon János volt, akit csak a szuper jelzővel illethetek. Aki nem ismerte elég közelről, az nem is tudja, ki volt ő valójában! És feltétlenül meg kell említenem szakosztályvezető professzorunkat, Dr. Macskássy Árpád bácsit is, aki egyébként az épületgépész szakma hazai meghonosítójának számít!

 - 1973-ban még nem hagyta abba...

 - Számos kortársamat követve én is beálltam az akkor NB II-es MALÉV SC-be, ahol szép éveket értem meg. Utána egész rövid ideig edzősködtem, de rájöttem: az nem az én világom. Egyébként 1973-tól 1993-ig a METRO alkalmazottja voltam, 1976-tól ugyanott, az épületgépészeti osztály vezetőjeként 360 emberrel kellett hangot találjak. Az utolsó munkában töltött éveim a Folyamszabályozási és Kavicskotró vállalatnál (FÓKA) teltek el, 1996-ban mentem vezérigazgatóként nyugdíjba. Sajnos, 47 évnyi házasság után, három éve elvesztettem a feleségemet, az ő hiánya mindmáig pótolhatatlan veszteség számomra.

Jocha Károly

Megosztás: