Név:
E-mail:
HÍREK - Hírek - Interjú
Bogár Lászlóné Szekendi Irén: az NB II-ből lettem válogatott!
0
  2018. Március 13.
A három Bogár fiú közül az egyik – Pál – tagja (és egyben csapatkapitánya is) volt az 1955-ben óriási meglepetésre Európa-bajnoki címet szerzett magyar férfi kosárlabda válogatottnak. A másik Bogár-fiú, László is élvonalbeli kosaras volt. Az ő feleségéhez, Bogár Lászlóné Szekendi Irénhez volt szerencsém a napokban ellátogatni.

Ez a 87 éves, jó egészségnek és szellemi frissességnek egyaránt örvendő, az élet gondjaihoz pozitívan álló, alapvetően vidám természetű hölgy volt ugyanis a fehérvári kosaras, Bogár László felesége. Ő Szekendi Irén, aki azért is érdekes személyisége a magyar női kosárlabdázásnak, mert nem élvonalbeli játékosként is fel tudta magára hívni a figyelmet: az NB II-es Soproni Vasutasból került be 1950-ben a válogatott keretbe.

Budapest városhatárához közel, Gazdagrét határában, szinte kőhajításnyira Budaörstől található a főváros által működtetett egyik Idősek Otthona. Ott várt és fogadott nagy szeretettel Irénke néni, aki lift helyett, korlátba kapaszkodás nélkül kalauzolt fel az első emeleti, külön kis birodalmába.

- Tudja, ebben a kis szobában szoktam varrogatni, a kortársaimnak kisebb javításokat elintézni. Itt nem zavar minket senki, nyugodtan tudunk beszélgetni.

- Ha lehet, kezdjük a történetet a legelején...

- Soproni származású vagyok, 1931-ben születtem, így 1949-ben érettségiztem az Orsolyita Rend gimnáziumában. Az intézményt működtető apácákat az utolsó tanévben már "elkergették", így állami iskolában végeztem. Jó alapokat kaptam az életre – egyébként munkás származású voltam, édesapám lakatosként dolgozott a vasútnál. Egyetlen gyermekként nevelkedtem, így amikor 15 évesen elkezdtem kosarazni, az nagy változást jelentett az életemben. Addig ugyanis az iskolában eléggé lekezeltek, a kosarazásban felmutatott eredményességem az osztálytársaimmal való viszonyomat is feljavította. Olyannyira ügyes voltam, hogy egy évvel később már a SMAFC csapatában játszhattam, újabb egy év elteltével pedig átirányítottak az akkor NB II-es SVSE-be. A 170 centiméteres magasságom akkor átlag felettinek számított, így csapatomban a center poszton szerepeltettek. A válogatottba bekerülve pedig elsősorban hátvédként jöttem szóba. A soproniak közül legélénkebben a Lupus becenévre hallgató Farkas Máriára emlékezem. Amikor az SVSE-ben elkezdtem játszani, a budapesti vasutasok edzője – egyben a vidékieket felügyelte, s nekik országos edzőtábort is szervezett -, Bokody Károly már 16 éves koromban meghívott Diósgyőrbe, ahol harmincan töltöttünk együtt egy hetet. Engem, mint "egykét", a sporton belül a labdajáték lehetősége vonzott, mert ott közösségben lehettem. Egymás megértése, megbecsülése, a jónak az elfogadása – ezek mind fontosak voltak számomra. Ezért is örültem a válogatott két, legutóbbi meccsét látván, hogy a pályán lévők valódi közösséget alkotva küzdöttek. Ott ugyanezt a szellemet éreztem, mint hetven évvel előbb Diósgyőrben.

- Ugorjunk vissza kicsit a régi, szép időkbe...

- Tovább játszottam az SVSE-ben, az NB II-ben, Bokody pedig változatlanul figyelt engem. Érettségi után mentem a Győr-Sopron-Ébenfurt vasút irodájába dolgozni, ahol fél évig amolyan "lóti-futi" voltam. Ekkor megkaptam az Európa-bajnoki felkészülésre szóló meghívót. Budapesten, a Normafánál volt a szállásunk, onnan jártunk le a ma Gerevich Aladár nevét viselő Nemzeti Sportcsarnokba, edzésre. Reggel előbb futottunk egyet a Jánoshegyi kilátóhoz, majd edzés a Sportcsarnokban, délután pedig szabadok voltunk. Idősebb Gyímesi János volt a kapitány, aki magával hozta a fiát, ifjabb Gyímesi Jánost, aki máig is emlékezik arra, hogy volt ott egy lány, aki mindig labdázott vele - ez én voltam... Ez az ismeretség 75 éves korom táján úgy folytatódott, hogy láttam az egykori kisfiút szakállasan a tévében. Egyszer azután felhívott telefonon, és azzal kezdte, hogy "maga volt az én első szerelmem"... Vettem a lapot, s később személyesen is találkoztunk. Számos fényképpel tudtam segíteni a sportágat népszerűsítő könyvei megírásában.

- Bizonyára az 1950-es kontinensbajnokságról is szó esett, ahol végül nem lépett pályára.

- Végig együtt készültem az idősebbekkel, a meccseket is láttam, maradtam tartalék. Második lett a válogatott, a sportágnak ez jót tett. Egyébként a kosárlabda akkoriban sokkal favorizáltabb volt, mint a kézilabda vagy a röplabda... A tartaléksorból 1951-ben léphettem előbbre, és ott is lehettem Berlinben, a Világifjúsági Találkozón, a VIT-en, ahol a vietnamiak ellen voltam először válogatott. Ismét a második helyen végzett Magyarország a Szovjetunió mögött.

- Meddig játszott a nemzeti együttesben?

- 1954-ig minden jelentős eseményen ott lehettem. Így 1952-ben és 1954-ben az Európa-bajnokságokon, 1953-ban pedig a következő VIT mérkőzésein szerepeltem. Egyébként 1952-ben férjhez mentem Bogár Lászlóhoz, egyidejűleg Székesfehérvárra költöztem, ahol 1960-ban fejeztem be a kosaras pályafutásomat.  Akkoriban nem pattogtattak még jóval harminc fölött is, az én koromban már illett visszavonulni. Igaz, ebben a döntésemben az is benne volt, hogy az Építők szétesőben volt, ráadásul a városi rivális, a Videoton egyre erősebb lett – ez a tény is a kedvemet szegte.

- A férjével mennyi idő után házasodtak össze?

- Öt év elteltével. Képzelje, amíg ő Sopronban az egyetemi éveit töltötte, öt évig leveleztünk, és mindketten megőriztük az összes leveleinket. Az unokám megdöbbenve olvasta, hogy mi annak idején szigorúan magáztuk egymást. Akkor még a szerelem is egészen másként ment, mint manapság...

- Mekkora családja van Irénke néninek?

- Nagyot hibáztam, amikor csak egy gyermeket vállaltam, a lányom ma 62 éves, építészmérnök lett. Általa van három unokám, ők 38, 28 és 22 évesek. Amikor megözvegyültem, még évekig jártam fel Fehérvárról a lányomékhoz Budapestre segíteni, mivel a családban vannak egészségügyi problémák. Négy éve lakom ebben az otthonban, de hetente kétszer változatlanul megyek a 240-es busszal a lányomékhoz, ahol ugyancsak elkel a segítség.

- Arról még nem esett szó, hogy a visszavonulását követően mihez tetszett kezdeni?

- Kemény döntés előtt álltunk a férjemmel. Szóba került az is, hogy edző lesz, de inkább mindketten feladtuk a kosárlabdával volt direkt kapcsolatot. Ő útépítő mérnökként helyezkedett el, én pedig mérlegképes könyvelői vizsgát tettem, s ezen a területen dolgoztam, az utolsó években pénzügyi osztályvezető lehettem. Azt mondtuk egymásnak, hetenként öt napot dolgozunk, kettő pedig a mienk lesz. Ezt be is tartottuk. Úgy gondolom, így jártunk jobban, és azért is boldog vagyok, mert így még anyagilag is tudom támogatni a lányomékat.

- Amióta feladták szeretett sportágukkal a direkt kapcsolatot, milyen lett a viszonya a sportélet eseményeihez?

- Az első időkben, amikor nézőként láttam egy meccset, rendkívül rosszul éreztem magamat, mivel sokkal inkább a pályán lettem volna. Fájt a szívem, ezért inkább távolmaradtam a mérkőzésekről. Dolgom is volt bőven, hiszen egy teljesen új szakterületre kellett keményen felkészülnöm. Kezdetben azt sem tudtam, mi a tartozik, meg a követel. Csak úgy lehettem 42 éves koromra egy hárommilliárdos cég pénzügyi vezetője, hogy folyamatosan képeztem magamat. A férjem a sport iránti elkötelezettségét a teniszezésben találta meg; ez az új szenvedélye egészen a legutolsó időkig elkísérte. Én pedig amikor a tévében voltak nagy tenisztornák, azokat a meccseket követtem, közben pedig kézimunkáztam.

- Ment az élet, minden a maga rendje szerint, kosárlabda nélkül is.

- Tényleg nem volt jellemző, hogy kerestem volna az alkalmat a kosármeccseket látni. Ez a két utolsó női mérkőzés az oroszok, majd a litvánok ellen viszont egészen előhozta a régi énemet, mert nem csak nagyon jól játszottak a nők, hanem egy olyan belső indíttatást is éreztem náluk, mint annak idején a mi csapatunknál. Egyébként csak délután tudok tévét nézni, mert a három szobatársam este korán megy aludni, és akkor már nem világíthat a tévé képernyője. Szerencsére a téli olimpiából sokat láthattam, a rövidpályás gyorskorcsolyázó fiúktól egészen el vagyok ragadtatva. És nagyon aranyos volt a műkorcsolyázó kislány is...

Jocha Károly 



Vissza a főoldalra!


  2018. Március 13.





2018 Március

h.k.s.c.p.s.v.
 
 
 
1
2
1 hír
3
1 hír
4
1 hír
5
6
7
2 hír
8
3 hír
9
1 hír
10
1 hír
11
2 hír
12
13
14
15
1 hír
16
17
18
19
2 hír
20
1 hír
21
22
23
24
25
1 hír
26
27
28
29
30
31
 
Get the Flash Player to see this player.

j plyn
A szövetség hivatalos médiatámogatója
Nemzeti Sport
 KÖZZÉTÉTEL

Közzététel az adózó 2015. évi rendelkezése szerint a kedvezményezett részére átutalt összeg 2016. évben történt felhasználásáról
A 2015. évi adó 1% felajánlásának köszönhetően a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége 50.074 Ft támogatásban részesült.
A Szövetség a fenti összeget, a törvényi előírásoknak megfelelően, az Alapító okiratban foglaltak alapján a 2016 évi Kosárlabdázás Napja rendezvényünk szervezési feladataihoz használta fel.
Ezúton köszönjük mindazok támogatását, akik adójuk 1%-át az MKOSZ részére ajánlották fel.

 OLDALTÉRKÉP


BAJNOKSÁGOK - FELNŐTT

BAJNOKSÁGOK - UTÁNPÓTLÁS

  • MŰSOR

  • Műsor
  • CSAPATOK

  • Csapatok
  • JÁTÉKOSOK

  • Játékosok